› Az szakmai kompetencia határairól mindig eszembe jut egy epilepsziás kislány, akivel még a sürgősségin találkoztam rezidensként. Egy nagyon ritka, genetikailag meghatározott epilepsziabetegsége van, amiről soha még csak nem is hallottam korábban. A kislány apukája viszont – aki ráadásul talán biológus vagy hasonló természettudományi végzettségű volt – elolvasta, kinyomtatta, magával hordja és kívülről tudja azt a néhány kutatást, ami a betegségről megjelent.
› Azt gondolom, hogy szakemberként nem szégyen bevallani, ha valamihez nem értünk, ez ritkább kórképeknél vagy más szakterülethez tartozó témánál nagyon is könnyen előfordulhat. Sőt, szerintem határozottan meg kell mondani, hogy nem tudom – de utánanézek.
› Ilyenkor egyrészt maga a páciens (vagy kisebb gyerek esetén a családja) lehet a legkompetensebb a saját állapotában és számos információt beszerezhetünk tőlük. Meg elolvassuk, amit a tankönyvben vagy a publikációkban találunk, megkérdezzük a terület szakértőjét; és természetesen a beteget magát vagy a családját.
› Ebben a helyzetben is, a sürgősségin, az apa összefoglalta pár szóban a lényeget és az akut teendőket, amiket jó néhányszor átéltek már, összetettük, amit tudunk, ő a speciális részleteket én meg a beteg általános állapotfelmérését, majd a kislányt felvettük a neurológia osztályra, ahol szakértők kezébe került további ellátásra.
› Megmondom őszintén, én magam azóta sem vagyok ennek az epilepsziabetegségnek a nagy tudora, mert azóta nem találkozom ilyen gyerekekkel.
› Viszont egyre több vegánnal vagy egészségtudatos családdal találkozom (és részben azért is tartom az előadások és írom a blogot, hogy ennek a két halmaznak a közös metszete nőjön, meg úgy általában, a két halmaz nőjön).